by Maksida Vogt
Tudjuk még, hogy mit jelent: tisztelni a természetet? Emlékszünk rá, vagy ez az érzés teljesen kiveszett belőlünk? Hogyha vetünk egy pillantást arra, hogyan tartjuk manapság lovainkat, határozottan úgy tűnik, hogy kiveszett. Mi más lehetne a magyarázat az istállókra, ahol foglyokként tartjuk a lovakat rácsok mögé zárva, és a lehető legkisebb legelőkre, ahol napjaikat tengetik, nem élve, csak létezve. Kezdjük az elejéről. A lovak háziasítása lehetetlenné tette, hogy a lovak úgy éljenek, ahogy azt a természet eleve elrendelte, a pusztán, természetes körülmények között. A háziasítás csupán az ember számára előnyös, a lovakat védtelenné teszi, és ezzel megkönnyíti a tartásukat, a megülésüket, az irányításukat, és mindezzel együtt bántalmazásukat is. Ez olyasvalami, amire az ember már kezdettől fogva törekedett: a ló teljesítsen annyit, amennyi csak tőle telik, míg mi magunk nem teszünk semmit annak érdekében, hogy jobb körülményeket biztosítsunk számukra. Istállóban tartani őket a mi szemünkben teljesen normális dolog. Azonban fel kellene tennünk magunknak a kérdést: miért is tartjuk állatainkat istállókban?
Azért, mert biztonságosabb, kézenfekvőbb és olcsóbb. Nincs más oka, és az előbbiek közül egyik szempont sem a ló szükségleteire vonatkozik. Nem a lónak van szüksége az istállóra – hanem nekünk. Ami még rosszabb, azzal, hogy ilyen módon tartjuk a lovakat, betegségeket okozunk nekik. Számos megfázás és gyulladás vezethető vissza a meleg istállókra, és arra, hogy takarókkal fedjük le az állatokat. Azért takarjuk be őket, hogy ne növesszenek téli bundát – amire szükségük van a hideg elleni védelemhez. Így fordulhat elő, hogy egy betakart Haflingert láthatunk a németországi Bavaria tartomány kellős közepén, Allgäu-ben.
Megsebezzük ezeket a csodálatos állatokat. Halálra dédelgetjük őket. Lenyírjuk a szőrt a lábukról, amely védelemként szolgálna a nedvesség és a rovarok ellen; levágjuk a sörényüket ami szintén fontos védelmi feladatot lát el; kefékkel és csípős samponokkal eltávolítjuk a bőrükön lévő zsírt, melynek feladata, hogy fenntartsa a bőr normális pH-értékét, és megvédje a lovat a testhőmérséklet-csökkenéstől; lenyírjuk a bundájukat; felborítjuk a bőr és a test hőszabályozását a pokrócozással; megvonjuk tőlük az agyagos-köves talajon való mozgás lehetőségét, ami a legjobb hatással van a patákra, és vaspatkókkal szereljük fel őket, melyeknek az egész lóra nézve káros hatásai vannak. Bántalmazzuk őket… Beteggé tesszük a lovainkat… Fel kell végre ébrednünk… Tudatosítanunk kell magunkban, hogy nincs az a pénz, tisztaság vagy széna, amely helyettesítené a tágas legelőt és a szabadságot a ló számára. Csak ott maradhat egészséges és boldog, és csak ott érezheti magát lónak. A lovaknak igényeik és szükségleteik vannak, és mi átgázolunk ezeken. A ló csak akkor érezheti magát lónak, hogyha olyan életet élhet, amely a fajhoz méltó. Odakint, a szabad ég alatt kell megszületnie, a legelőn, a ménesben, és ott is kell felnőnie. Édesanyjának és a többi családtagnak kell felnevelnie, és a vezérménnek, az apa-alakjának. Barátaival és rokonaival kellene játszadoznia és futkároznia, velük kellene megtapasztalnia a harcokat és a versengést, és ott kellene, hogy legyen a helye, a ménesben. Rendelkeznie kellene a szabadsággal, hogy önmaga lehessen. Ez minden, ami szükséges egy fiatal lónak ahhoz, hogy mind szellemileg, mind fizikailag egészségesen nőjön fel… Ezek a természetes szükségletei, és nagyon fontosak. Miért nem tartjuk ezeket tiszteletben? Miért vonják meg a legtöbb csikótól azokat a dolgokat már életük első napjától, amire igazán szükségük volna? Miért választják el őket az anyjuktól már az első 6 hónap során, mintegy szabályszerűségként? A legfontosabb feltétele annak, hogy fajhoz méltóan tartsunk lovakat, az, hogy ménesben tartsuk őket, lehetőleg hat vagy annál több tagból álló csoportban, ahol képesek közvetlenül kommunikálni egymással. A ló, mint zsákmányállat, csakis akkor tud igazán ellazulni és pihenni fizikailag és szellemileg egyaránt, hogyha támaszkodhat a ménes állandó biztonságára, a vezérkanca vagy –csődör éber figyelmére és figyelmeztetésére, valamint szükség esetén védelmére. A fiatal ló eközben nyugodtan legelészhet, játszhat, szendereghet vagy aludhat. Azok a lovak, akik soha nem tapasztalhatták meg ezt a fajta biztonságot, nem képesek ilyesmire, és többnyire meglehetősen idegesek és bizonytalanok. A második fontos feltétele a megfelelő tartásnak nagyon szorosan kapcsolódik az elsőhöz, és ez a legelők nagysága és tágassága. A ló számára elengedhetetlen, hogy állóképességre tegyen szert, megerősítse a szív és a tüdő funkcióit, és ez által javítsa a test vérkeringését. Ez segít megőrizni az egészségét. Az itteni, németországi legelők sajnálatra méltóan kicsik. Inkább állnak közelebb egy ketrechez, mint a ló igényeinek megfelelő terephez. Habár természetesen még mindig jobbak, mint a bokszok, még mindig nem elég jók az alapszintű természetes lótartáshoz sem. Itt az idő, hogy átgondoljunk dolgokat, mert sürgősen nagy változtatásra van szükség. A legelőket olyan változatosan kell kialakítani, amennyire csak lehetséges, fákkal és bokrokkal, dombokkal és árkokkal. Valamint minden esetben kell hogy legyen egy egybefüggő útvonal, legalább 1000 és 1500 méter közötti hosszúságban. Szemléltetésképpen, hogy bemutassuk, hogyan is kellene kinéznie a fajhoz méltó természetes lótartásnak itt egy példa: 20-30 ló és talán 15 szarvasmarha egy 150-500 hektáros (371-1236 holdnyi) dimbes-dombos műveletlen területen, elszórtan fákkal és bokrokkal táplálkozás és fedezék céljából, természetes vízforrásokkal és legelésre alkalmas különféle fűfajtákkal, és természetesen mindig a szabad ég alatt. S ha ez már-már fikciónak hangzik, nos, ez még egy figyelmeztető jel arra, hogy mennyire végzetes is a megfelelő lótartásról alkotott elképzelésünk valójában.
A ló zsákmányállat, ki kell fejlesztenie és meg kell őriznie menekülési ösztönét, a reflexeit és mozgékonyságát épp úgy, mint a lazítási fázisait. Ezért nagyon fontosak a csikók játszadozásai és a közösségi tevékenységek, de még ennél is fontosabbak a tágas legelők, melyek elég nagy kiterjedésűek ahhoz, hogy az egész ménes szabadon vágtázhasson, akár hosszabb távon keresztül is, és elősegítsék, támogassák a menekülési reflexeket, az állóképességet és a tér érzékelését.
Megsebezzük ezeket a csodálatos állatokat. Halálra dédelgetjük őket. Lenyírjuk a szőrt a lábukról, amely védelemként szolgálna a nedvesség és a rovarok ellen; levágjuk a sörényüket ami szintén fontos védelmi feladatot lát el; kefékkel és csípős samponokkal eltávolítjuk a bőrükön lévő zsírt, melynek feladata, hogy fenntartsa a bőr normális pH-értékét, és megvédje a lovat a testhőmérséklet-csökkenéstől; lenyírjuk a bundájukat; felborítjuk a bőr és a test hőszabályozását a pokrócozással; megvonjuk tőlük az agyagos-köves talajon való mozgás lehetőségét, ami a legjobb hatással van a patákra, és vaspatkókkal szereljük fel őket, melyeknek az egész lóra nézve káros hatásai vannak. Bántalmazzuk őket… Beteggé tesszük a lovainkat… Fel kell végre ébrednünk… Tudatosítanunk kell magunkban, hogy nincs az a pénz, tisztaság vagy széna, amely helyettesítené a tágas legelőt és a szabadságot a ló számára. Csak ott maradhat egészséges és boldog, és csak ott érezheti magát lónak. A lovaknak igényeik és szükségleteik vannak, és mi átgázolunk ezeken. A ló csak akkor érezheti magát lónak, hogyha olyan életet élhet, amely a fajhoz méltó. Odakint, a szabad ég alatt kell megszületnie, a legelőn, a ménesben, és ott is kell felnőnie. Édesanyjának és a többi családtagnak kell felnevelnie, és a vezérménnek, az apa-alakjának. Barátaival és rokonaival kellene játszadoznia és futkároznia, velük kellene megtapasztalnia a harcokat és a versengést, és ott kellene, hogy legyen a helye, a ménesben. Rendelkeznie kellene a szabadsággal, hogy önmaga lehessen. Ez minden, ami szükséges egy fiatal lónak ahhoz, hogy mind szellemileg, mind fizikailag egészségesen nőjön fel… Ezek a természetes szükségletei, és nagyon fontosak. Miért nem tartjuk ezeket tiszteletben? Miért vonják meg a legtöbb csikótól azokat a dolgokat már életük első napjától, amire igazán szükségük volna? Miért választják el őket az anyjuktól már az első 6 hónap során, mintegy szabályszerűségként? A legfontosabb feltétele annak, hogy fajhoz méltóan tartsunk lovakat, az, hogy ménesben tartsuk őket, lehetőleg hat vagy annál több tagból álló csoportban, ahol képesek közvetlenül kommunikálni egymással. A ló, mint zsákmányállat, csakis akkor tud igazán ellazulni és pihenni fizikailag és szellemileg egyaránt, hogyha támaszkodhat a ménes állandó biztonságára, a vezérkanca vagy –csődör éber figyelmére és figyelmeztetésére, valamint szükség esetén védelmére. A fiatal ló eközben nyugodtan legelészhet, játszhat, szendereghet vagy aludhat. Azok a lovak, akik soha nem tapasztalhatták meg ezt a fajta biztonságot, nem képesek ilyesmire, és többnyire meglehetősen idegesek és bizonytalanok. A második fontos feltétele a megfelelő tartásnak nagyon szorosan kapcsolódik az elsőhöz, és ez a legelők nagysága és tágassága. A ló számára elengedhetetlen, hogy állóképességre tegyen szert, megerősítse a szív és a tüdő funkcióit, és ez által javítsa a test vérkeringését. Ez segít megőrizni az egészségét. Az itteni, németországi legelők sajnálatra méltóan kicsik. Inkább állnak közelebb egy ketrechez, mint a ló igényeinek megfelelő terephez. Habár természetesen még mindig jobbak, mint a bokszok, még mindig nem elég jók az alapszintű természetes lótartáshoz sem. Itt az idő, hogy átgondoljunk dolgokat, mert sürgősen nagy változtatásra van szükség. A legelőket olyan változatosan kell kialakítani, amennyire csak lehetséges, fákkal és bokrokkal, dombokkal és árkokkal. Valamint minden esetben kell hogy legyen egy egybefüggő útvonal, legalább 1000 és 1500 méter közötti hosszúságban. Szemléltetésképpen, hogy bemutassuk, hogyan is kellene kinéznie a fajhoz méltó természetes lótartásnak itt egy példa: 20-30 ló és talán 15 szarvasmarha egy 150-500 hektáros (371-1236 holdnyi) dimbes-dombos műveletlen területen, elszórtan fákkal és bokrokkal táplálkozás és fedezék céljából, természetes vízforrásokkal és legelésre alkalmas különféle fűfajtákkal, és természetesen mindig a szabad ég alatt. S ha ez már-már fikciónak hangzik, nos, ez még egy figyelmeztető jel arra, hogy mennyire végzetes is a megfelelő lótartásról alkotott elképzelésünk valójában.
A ló zsákmányállat, ki kell fejlesztenie és meg kell őriznie menekülési ösztönét, a reflexeit és mozgékonyságát épp úgy, mint a lazítási fázisait. Ezért nagyon fontosak a csikók játszadozásai és a közösségi tevékenységek, de még ennél is fontosabbak a tágas legelők, melyek elég nagy kiterjedésűek ahhoz, hogy az egész ménes szabadon vágtázhasson, akár hosszabb távon keresztül is, és elősegítsék, támogassák a menekülési reflexeket, az állóképességet és a tér érzékelését.
S kérdem én, miért nem tartjuk tiszteletben ezeket a szükségleteket? Miért nem tudatosodnak bennünk? Ha egy ló nem támaszkodhat a menekülési képességére, azért, mert megláncolt, bebörtönzött vagy úgy érzi, visszatartják, vagy azért, mert sérült, alultáplált, vagy túltáplált, ellustult vagy túlterhelt, vagy mert úgy lovagolják meg, hogy minden egyes mozdulat kínt jelent a számára… nos, akkor ez a ló elveszíti az élethez való akaratát, és a bátorságát, hogy szembenézzen az élettel.
Vannak olyan lovak, melyek nagyon rövid időn belül összetörnek a kegyetlen és erőszakos bánásmód miatt. Úgy mondják, „elveszítik a lelküket”…
És valóban, hogyha körülnézünk, van-e szívfacsaróbb látvány annál, mikor egy ló „szitál”, vagy levegőt nyel, nyakát és nyelvét előrenyújtva? Nézzünk csak rájuk!
Mikor fogunk végre felelősséget vállalni ezért? Hogyan hagyhatjuk, hogy mindez folytatódjon? Hát továbbra is támogatni fogjuk?
Vagy, esetleg… úgy élünk majd, hogy mélységes tisztelettel és könyörülettel övezzük ezeket az egyedülálló, kedves, érzékeny és intelligens lényeket, és visszaadjuk nekik legalapvetőbb jogaikat?...
Tiszteletben és szeretetben.
Sadko Solinski nyomán
Posts
